Újraolvasó sorozatot indít a KULTer.hu. A kezdeményezésben részt vevő kritikusok szabadon választhatnak egy legalább három éve megjelent művet, amelyet újraolvasásra ajánlanak. A választások között megtalálhatóak lesznek olyan könyvek, amelyeket a recenzensek szerint nem ismert el kellőképpen a recepció, olyanok, amelyeket túlértékeltnek találtak, de olyanok is, amelyek megjelenésükkor szinte egyáltalán nem kaptak figyelmet. A cél, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mennyire fontos az a recepciós tér-idő, amelyben épp olvasunk, és hogy időről időre kimozdítsuk a kritikai párbeszédet az aktualitások komfortzónájából. A sorozat harmadik részében Rédey-Webb Hanna Petr Rákos Corvina, azaz A hollók könyve című művéről gondolkodott.
Petr Rákos Corvina, azaz A hollók könyve (eredeti címén Korvína čili Kniha o havranech) című munkája 1993-ban jelent meg Prágában, cseh nyelven. A magyar nyelvű kiadás 1998-ban érkezett a Kalligram Kiadóhoz, Rákos Péter, a szerző apjának fordításában.
A szerző életében ez volt az egyetlen megjelent kötete, amely azonban mindvégig viszonylag ismeretlen maradt.
Csehül két kiadást élt meg: a második, 2009-es átdolgozott változat Juraj Horváth grafikus és fényképes illusztrációival egészült ki. A könyv (újra)olvasását azért tartom fontosnak, mert azon felül, hogy igen élvezetes és szórakoztató olvasmány, a nyelvhez, humorhoz, történet- és mitológiaképzéshez való viszonya irodalomtörténeti szempontból is érdekes. Az, hogy a kötet recepciója gyakorlatilag teljesen elmaradt, a szerző „egykötetességén” túl talán annak is betudható, hogy az ehhez hasonló játékos, nyelvi és formai kísérletezést előtérbe helyező irodalmi törekvések inkább a nyolcvanas években számítottak újszerűnek, a kilencvenes évekre mindez sztenderddé vált. Már a korabeli recepció (pl.: Pavel Janáček: Szerelem és idő Hollólandban, Lidové noviny, 1993. szeptember 16.) is reflektált visszhangtalanságának kérdésére, azt állítva,
ha korábban jelent volna meg, több figyelmet kapott volna, hiszen akkor nagyobb mértékben számított volna nyelvi, szépirodalmi újításnak.
A többnyelvűséghez való rendhagyó viszonya, valamint a fordítás különlegességei a magyar és a cseh változat külön munkaként való kezelését is lehetővé teszik. Írásomban elsődlegesen a Corvina magyarra fordításának különleges helyzetét járom körbe, kiegészítve a kötet általános irodalmi és nyelvi jellemzőivel.
Már a fordítói előszó olvasásakor érezzük, hogy nem szokványos műfordítói eljárásról van szó. Az eredeti mű 1987-ben íródott, a kiadásra tehát csak több évvel később került sor. A megjelenést követő évben a szerző véget vetett életének. Korai és hirtelen halálára a fordító – egyben a szerző édesapja – így reflektál az előszóban: „Úgy gondoljuk, több tájékoztatásra nincs is szükség, kivéve éppen azt az egyet, amely a szerző neve után feltüntetett évszámokból kiviláglik: időnap előtti elhalálozása évét. Az 1994-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt szerző a mű első kiadásának fülszövegeként így írt magáról: (…)” (7.). A szerző apja tehát csupán négy évvel később, szakmai közegben, tárgyilagos hangnemben tudósít fia haláláról. Ez az életrajzi adat és disszonancia bizonyos tekintetben már az első oldalon meghatározza a könyv olvasását.
A hiányos információ, a szerző és a fordító nevének hasonlósága a misztikum érzetét keltve kíváncsivá teszi az olvasót.
A személyes történet tehát leválaszthatatlan a fordításról – úgy gondolom, ez lehet az egyik oka annak, hogy Rákos Péter megemlíti fia halálát, amely ezáltal releváns részévé válik a műnek. Kapcsolatukról a könyvben ezen felül még a következő áll: „A fordító korántsem valami vélt elhivatottságtól ösztönözve vagy netán fordítói rátermettségét túltaksálva szánta rá magát a szöveg átültetésére, hanem mert a szerzőhöz szoros kapcsolat fűzte és fűzi, s ennek folytán tanúja, sőt bizonyos fokig – mint afféle edzőpartner – részese is volt a mű keletkezési folyamatának. Be volt avatva a szerző némely elképzeléseibe, és – ha nem is mindig, de többnyire – ismerte utalásai értelmét és súlyát. Minden bizonnyal sokan vannak, kik nála jobban fordítanak, másrészt van, amit csak ő tehet.” (7.) Az idézetből azonnal kitűnik, hogy a tárgyilagos hangnem és az E/3 használatával
a fordító egyszerre távolítja el magát a szerzőtől, és tisztázza ennek az eltávolodásnak a lehetetlenségét, előnyeit és hátrányait.
A szerzővel való személyes kapcsolatára hivatkozva Rákos Péter egyszerre ad nagyobb szabadságot a munkájának, de növeli is annak súlyát, hiszen emiatt birtokában van olyan információknak, amelyek bármely más fordító számára hozzáférhetetlenek. A fordítás ezáltal lejegyzéssé is válik, melyben egy apa a fia művéről, szakmai teljesítményéről elmondja mindazt, amit tud – magyar nyelven. A legtöbb magyar olvasó számára így sem lesznek világosabbak az utalások tárgyai, hiszen
a Corvina minduntalan félrevezeti az olvasót, elmossa a tény és a fikció közötti határokat.
A kötet természetéből adódik tehát, hogy szerző és fordítója közt olyan szövetség jön létre, melyből az olvasó ki van zárva, meghagyva nekik egyfajta intim teret. Erre erősít rá, hogy Rákos Péter olyan párbeszédként határozza meg a fordítást, amelyet senki más nem hozhat létre, mert a fordító emlékezetében és ismereteiben létezik csupán.
Petr Rákos könyvében a narrátor hangja összemosódik a személyes elemekkel, egyaránt fenntartva írói szerepkörét és a kommunikációt az olvasóval. Ezzel a narrátori jelenléttel és bizonyos fokú önkénnyel viaskodik a történet önállósága, az, ami fölött magának az írónak sincs hatalma: a történetnek mennie kell. „Eleinte úgy képzeltem, hogy a végén valamiképpen pontot teszünk az egész história után, de ahogy így elnézem az ablakból a hollókat, valami olyan sejtelmem van, hogy ez úgysem fog sikerülni.” (257.) A történetet tehát nemcsak a narrátor, hanem a hollók – sőt, a történet maga is meséli, írja. Erre az önjáró működésre jó példa az időkezelés.
A történet folyamatosan zajlik. Ha az elbeszélő vagy az olvasó elfordítja a figyelmét egy történettől, az folytatódik szemtanúk nélkül is.
„Súrolják tisztára a fogukat! Mossák meg a fülüket! Öltözzenek át pizsamába! Oltsák le a villanyt! Húzzák magukra állig a takarót! Kész? Na lám! Már itt is van.” (218.) Később, a CLXX. fejezetben az elbeszélő visszakanyarodik a történethez, egy holló és egy nő kapcsolatának alakulását követjük: „Dagobert Nordlichert [holló] legutóbb Riemann Judith [nő] társaságában láttuk egy június eleji napon a Deveroux-kertben. Legfőbb ideje utánanézni, mit művelt ez a két bolondos egész idő alatt. Ma október huszonhatodikát írunk (…)” (229.). Ez a szakasz több szempontból is figyelemreméltó. Egyrészt rávilágít arra, hogy a történet valós időben, valós következményekkel zajlik, ezáltal pedig teljesen összeszövődik a saját maga által felépített fiktív mitológiával, történelemmel és nyelvi rendszerrel. Másrészt az előszóban a fordító megemlíti, hogy a könyv 1987 februárja és decembere közt íródott. A kiemelt idézet, mely a könyv utolsó szakaszából származik, az októbert jelöli ki annak idejéül, ami két hónappal azelőtt volt, hogy Petr Rákos befejezte volna az írást.
Tehát az sem elrugaszkodott feltételezés, hogy az író az írás időpontját egybeejti a történet cselekményének időpontjával.
A történet tehát zajlik a jelenben az olvasó számára, zajlott az akkori jelenben a szerzőnek, továbbá olvassa még a könyvet a narrátor felesége és a hollók. Ezáltal a könyv saját, egyéni jelent hoz létre: az események elválaszthatatlanul összefonódnak a valósággal, amely teljességgel önkényes és megbízhatatlan. A szerző a hollók mitológiájának felépítésekor úgy keveri a valós történeti eseményeket teljesen fiktív elemekkel, hogy az szemantikailag szétszálazhatatlan. „Minthogy pediglen a történelem teljes mértékben az élők ügye, minden élőlénynek jogában áll belebeszélni. A történelemnek azonban olyan a természete, hogy van jelene, amely éppen folyik, jövője, melyet terveznek, és múltja, melyet aktív beavatkozásokkal szabályoznak.” (248.) Ez az idézet az elbeszélő történelemhez való viszonyáról árulkodik.
Az ember számára szabad préda a történelem írása,
azonban ahogy Benyovszki Krisztián „A hollóktól minden kitelik” – Öntükrözés és történetírás Petr Rákos Corvina, azaz A hollók könyve című regényében című tanulmányában észreveszi, Petr Rákos nemcsak saját önkényének enged a történet alakításakor, hanem a hollókénak is: „Rákos új, ismeretlen, eddig rejtett – azaz apokrif történelmet ír, miközben az ismert eseményeket és személyiségeket is új megvilágításba helyezi, s ennyiben újraírja – hollóizálja. Röviden: emberszerű hollók vagy hollószerű emberek groteszk sorstörténeteivé transzformálja. Mégpedig úgy, hogy közben fenyegető jövőképet helyez kilátásba: »Viselkedjenek tisztelettudóan a hollókkal! Idővel Önök is hollók lesznek.«” (Literatura, 44. évf. 4. sz., 2018, 399.)
Ez továbbvezet egy érdekes kérdéshez a szerző kilétét illetően. A könyvből kiderül, hogy sok történelmi személy – valódi írók, költők –, akit embernek hittünk, valójában holló. Ez elbizonytalanítja az olvasót a hollókra vonatkozó ismereteit illetően. Akár még az is felmerülhet benne, hogy maga az író is holló. „És olyankor, amikor a legnagyobbra nőttem, így szólongatott a saját hites feleségem: „Ó, te én hollóm!” (14.) Ez az idézet a könyv folyamán kiegészül további gyanút keltő motívumokkal, például: „Minden holló férfi. És viszont.” (60.) Petr Rákos hollólógus, tehát mintha maga is holló lenne, és ez sok mindent megmagyaráz a nyelvhez való viszonyát illetően: „A holló neve franciául cordeau, olaszul corro, spanyolul curvo, latinul chorus, magyarul halló, németül rábe, angolul raween, oroszul gavran. Lehet, hogy a fentiekbe becsúszott egy-két sajtóhiba, de éppen ez az, ami a hollóknak tökmindegy.” (103.)
A többnyelvűséget és a nyelvi elbizonytalanításokat teljesen szabadon használja,
hol félrehallások, félreértések mentén máshogy leírt szavakkal, hol hamis etimológiákat építve. A többnyelvűség a szerző életének is fontos aspektusa, hiszen apja, aki családjából egyedül élte túl Auschwitzot, magyar emigránsként került Prágába. Apja tudományos életének nagyobb részét a magyar nyelvnek szentelte, míg fia már alig-alig beszélte azt. Azonban „ő találta fel Hülyefalvát, Vastag Orrszarvút, Óriási Orrszarvút, Daru Gizit, ő írta le a forradalom szót, ő formálta át a Hyundai autómárkát Hunyadivá…, ő szürcsölte számtalanszor érkezéskor és induláskor boldog eufóriában a Nyugati pályaudvaron a felülmúlhatatlan (!) magyar presszókávét és így tovább…” (9.) E sorokból is
erőteljesen érezhető, hogy az apa mint fordító milyen kardinális módon gyakorolt hatást a műre.
A kulturális és nyelvi keveredés, az összezavartság szervesen összefonódik a kötetben nagyrészt a hollók által vezényelt politikai események keltette zavarral (például néha elfelejtenek megjelenni valahol, és akkor egészen borzalmas dolgok történnek), melytől először feszeng, majd ahogy lekerül róla az értelmezés terhe, ellazul az olvasó. Mindezeket a szándékolt csúsztatásokat a narrátor olvasóval való kapcsolata a fordítás kérdésén át külön izgalmassá teszi. Kezdve azzal, hogy ha a szerző maga is holló, akkor a hollók nyelvén szólal meg, hol közvetlenül, hol tolmácsolva az olvasó számára. Ezen felül a fordító szerzővel való szoros kapcsolata – ahogy arról korábban már szó volt – olyan szövetséget hoz létre, mely az olvasó elől alapvetően el van zárva. A fordító emellett nem is igyekszik mindent az olvasó rendelkezésére bocsátani.
Van, ami a cseh közönség számára hozzáférhetetlen, és van, ami a magyarnak.
Ezek a hiányok a fordítás (vagy ferdítés) elkerülhetetlen velejárói. „A fordító szabadsága és kötelessége oly mértékben távolodni a mű »szó szerinti« szövegétől, amily mértékben éppen ezáltal közelebb férkőzik a mű szelleméhez. Éltem hát (…) a fordítói licenciákkal, aminő a kompenzáció (az eredeti szöveg valamely nyelvi sajátosságát, amely az adott helyen a fordítás nyelvében nem valósítható meg, más helyütt pótolni, hogy az összbenyomás ne szenvedjen csorbát), a szubsztitúció (az eredeti valamely tolmácsolhatatlan sajátosságát a fordítás nyelvének valamely szavakban teljesen eltérő, de érzelmileg teljesen egyenértékű más szöveggel helyettesíteni – ennek legközmondásosabb példája éppen a közmondások) vagy – ritkábban – az adaptáció (az eredeti nyelv közegének valamely visszaadhatatlan realitását a fordítás olvasójának saját környezetéből ismert más nyelvi jelenséggel közelíteni).” (8-9.)
E fordítói eljárások nagyrészt láthatatlanok a műben. Azonban, amikor a fordító jónak látta, megjegyzésekkel látta el megoldásait. Nem láb- vagy végjegyzetek formájában, hanem egyenesen beépítve azokat a műbe. Ezzel azonban egyértelműen el is választja attól, folyamatosan
fenntartva önálló fordítói, tolmácsolói hangját, még egy réteggel látva el a szűrőt, melyen keresztül hozzáfér az olvasó a műhöz.
Ennek az eljárásnak elkerülhetetlen példája az a szakasz, amelyet gyakorlatilag egészében a fordító írt, a Moshat, avagy a fordító ferdítése című fejezet. „A szerző ugyanis ezt a fejezetet perevodnak nevezi, ami ugyebár oroszul fordítást jelent, s a cseh eredetiben vidáman eljátszogathat a szóval, mintha valamiféle mosószerről volna szó. (…) Vegyük hát olybá, hogy ha magyarul írta volna, a »moshat« címet adhatta volna neki. (…) S akkor nem a »perevodról«, hanem a »Moshat«-ról írta volna, hogy szerfelett alkalmas a viaszpecsét, foncsor, Patouillard-fonalak, sperma, placenta és rossz lelkiismeret ejtette foltok eltávolítására. (…) Minden holló tudja: Moshat. Minden holló ezt használja. Kivált nagypénteken, Jaj istenem! (A ferdítő betoldása.)” (78.) A fordító tehát igyekszik a maga módján észrevétlen maradni, de úgy, hogy egyes szakaszokban olyan feltűnően van jelen, hogy a többiben épp ennek köszönhetően marad teljesen láthatatlan.
Ezekben a szakaszokban az egyébként egészen más hangnemben író fordító átveszi a szerző stílusát,
láthatóvá téve azokat a folyamatokat, melyek egy jó fordításnál nem lennének azok. A Corvina, azaz A hollók könyve fordítója, mondhatnánk, éppen attól jó, hogy néha láthatatlan, máskor pedig végletesen nem az. A könyv magyarul egy apa elszámolása fia életművével, amely a nyolcvanas évek irodalmi kísérletezéseinek, játékosságának kiváló példája, ezáltal szórakoztató, tartalmas és üdítő olvasmány. „Bizonyára sejtik már hova akarok kilyukadni. Nem is lyukadhatnék ki máshová. Tehát: ürítsék fenékig poharukat, és keljenek fel! Húzzanak cipőt, és kapjanak magukra valamit, hűvös az idő! Zárják be kívülről az ajtót! Elég egyszer ráfordítani a kulcsot, most már úgyis mindegy. Menjenek ki a ház elé, és számoljanak! Gondosan, figyelmesen számoljanak! Nem árt olykor megszámolni a hollókat.” (45.)
Petr Rákos: Corvina, azaz A hollók könyve (ford. Rákos Péter), Kalligram, Pozsony, 1998.
A borítófotó forrása: Wydawnictwo Amaltea
